Intimitása ellenére megosztom, mivel máson is segíthet a történet, ha komolyan veszi.
A dolgok közepébe csapva, nemrégiben volt egy nagyon sajátos élményem. Elsején, magyar idő szerint talán 17 óra körül, kanadai idő szerint 11 körül, valamivel a tizenkétezer méteres tengerszint fölötti magasságban, a tengerszintet szó szerint értve, azaz az Atlanti-óceán északi része fölött, letolt gatyával sikerült kis híján eltávoznom az örök vadászmezőkre.
No, ezt a kellemetlen élményt teljes egészében magamnak köszönhettem, mivel az éves nagy szabadságom általában az augusztusi kanadai útra tartogatom, és ennek megfelelően addigra kellően kizsigerelem magam. Ehhez most jött néhány extra, valamint egypár alvás nélkül töltött nap, egy kis megfázás és láz, némi plusz stressz, és aztán alkalmam lett igénybe venni egy életmentő csodaszert.
A hosszútávú stressz a szokványos menedzser-szindróma, a költségvetési források hajszolása, a deficitek kezelése, hasonló talmi ügyek. A fáradtsággal persze lecsökkent a toleranciaszintem, ami aztán “harciassá” tett, ahogyan lentebb is olvasható, ennek eredményeként belapátoltam magamnak megint egy zsák munkát és feszültséget. Péntektől vettem ki a szabit, ami azt jelentette, hogy le kellett szüretelnünk a szilvát és betakarítani a kukoricát, mivel két hét alatt ezek tönkremennének. Ez igen nagy munka volt, de megoldottam, közben Emma lányomat elkapta egy baci, negyvenfokos láza lett, még a vizet is kihányta, felmerült, hogy vasárnap egyedül kell utaznom, vagy Fannival. Mivel Emmát ápolni kellett, ekként Ica kiesett, a péntek éjjelt kihagytam, azaz eltettem hatvan kiló szilvát, megnyúztam, előfőztem és lefagyasztottam egy kocsiderék tengerit. Reggel hatkor egy kávé után újraolvastam az AB-beadványt, kijavítottam néhány elírást, hozzáírtam még néhány sort, hogy jobban megvilágítsam, miért állítom az Alkotmány diszkriminációs szabályainak megsértését, utána aludtam két órát, majd elvittem a postára a küldeményeket. (Sok visszajelzést kaptam az ügyben, a legszebb gyöngyszem ezek közül az, hogy D., akkori miniszter állítólag azt mondta erre a vezetői szabadság csökkentésre, hogy “a vezetőknek úgysincs ideje szabadságra menni…”)
A postáról visszajövet Ica telefonált, hogy vegyek a családnak ebédet, mert nem fér bele az időnkbe a főzőcskézés, ezt elintéztem, aztán rájöttem, hogy baj lesz, a kocsiba már alig tudtam beszállni. Végül is Emma rendbe jött a sebtében szerzett antibiotikumnak köszönhetően, a betakarítás megtörtént, kivéve a vajbab, az kint maradt, tönkre is megy, de van újabb vetemény, ami másfél hónap múlva szedhető lesz. Főbb kötelezelettségeim és feladataim letudva, a lányok utazóképesek. Megszűnni látszott az az utóbbi néhány napban kialakult konfliktushelyzet, ami olyan, kikerülhetetlen és alapvetően elvi jelentőségű ügyről szólt, ahol számomra a kérdés nem az volt, hogy támogatom-e, avagy ellenzem, ami végül is szavazatszámlálási ügy, hanem az, hogy ha nem lépek fel minden erőmmel ellene, akkor nem nézhetek többé a tükörbe, mivel mindannak ellene mond, ami az elmúlt tizenvalahány év során navigált. Azzal is szembe kellett néznem, hogy ezen meggyőződésemmel alighanem egyedül leszek, ami majd akként csapódik le, hogy én vagyok az az ember, aki nem engedi megitatni a bárányokat, csak mert van egy olyan átkozott flúgja, hogy az az út, amelyen a vízhez vezetnék őket – adott módon és időben – etikailag járhatatlan. Mindazonáltal én leszek az, aki miatt szomjan maradnak, és ez igen-igen csúnya dolog. Nos, ezekkel számot vetettem, és az jött le belőle, hogy önmagamnak kell megfelelnem, nem pedig másoknak. A kissé nehéz természetű, de kezelhető fickóból átmentem bulldog természetű jogászba, jelezvén, hogy utolsó lehelletemig küzdeni fogok amellett, amit igaznak tartok. Végül ad acta lett az ügy, hangsúlyozottan nem az ellenkezésem miatt, hanem mert tényleg csúszósnak találtatott az a bizonyos ösvény. Mindazonáltal sikerült néhány remek embert vérig sértenem, akik jelezték, ha lefújták a meccset, nem fociznak ebben a mezben tovább. Alighanem illendő lesz csatlakoznom hozzájuk. Viszont a vitatott ösvény helyett találtam egy hidacskát a szomjoltó forráshoz, majdcsak kitalálom, hogy mutassam meg. — Nos, szóval végül mégiscsak túlestem minden nehézségen, ekkor viszont Emma bacija már bennem tombolt, kellemetlen elesettséggel és lázzal taglózva le.
Ennek ellenére sok idő és lehetőség nem volt heverészni, orvoshoz futni, sőt aludni se, mivel vasárnap hajnalban irány Ferihegy, ahol extra sorokra számítottam, a reptér megbukott a biztonsági minősítésen, ennél fogva most bizonyítaniuk kell, hogy alaposabbak lettek. Ráadásul az unclear minősítés miatt Frankfurtban akként ellenőriznek majd, mintha az utcáról mentünk volna be, tehát veszélybe kerül a csatlakozás elérése is. Ferihegyen tényleg alaposabb lett az ellenőrzés, bár minőségében nem érte utol azt, aminek aztán Frankfutban voltunk a részesei. Viszont az utóbbi helyen nagyon szervezetten mentek a dolgok, így éppen beszállásra el is értük a torontói járatot.
A gyerekek miatt sok-sok extra zacskót vittünk (korábban a kocsiban is hányósak voltak), most azonban sem félelem, sem rosszullét nem látszott rajtuk, nagyon élvezték a repülőutat. Nem így Ica, akit kiütött a hideg veríték, és minden rosszullét elleni szert beszedett, amit talált a táskájában.
A torontói gépen viszont ő is rendben volt, és ez volt a lényeg, az az út ugyanis nem másfél óra volt mint a frankfurti, hanem közel kilenc. Én diszkréten szenvedtem a láz miatt, és aztán elértem a kezdő sorok idejéhez.
Egy kisebb köhögés-roham után mindkét oldalt görcsbe rándultak a rekeszizmaim, és a szívem is valami hasonlót kezdett produkálni. Lázgörcsre vagy hasonlóra gyanakszom így utólag. Felettébb kellemetlen élmény volt, a tér (azaz a szűk mosdó-kabin) fényei és formái is furcsák lettek, a hallásom viszont kiélesedett, igen tisztán hallottam a gép motorját, a hangfoszlányokat, stb. Arra gondoltam, hogy no, alighanem itt a vég, és teljesen irreális módon nem az járt az eszemben, hogy kint szundikál az utastérben a mit sem sejtő családom, hanem a helyzet abszurditása, és ezen széles mosollyal szórakoztam. Teljesen nyugodtan szemügyre vettem a vészhívógomb elhelyezkedését, elképzeltem a szituációt, hogy rámtörik az ajtót, és ezt már egyáltalán nem éreztem olyan humorosnak, mint az elmúlás sajátos körülményeit. Aztán eszembe jutott a csodaszer.
Aconitum napellus. Sisakvirág. Lényegében igen erős méreg, állítólag nyílméregnek használják, használták. A homeopátia elvei szerint ami normál dózisban a tünetet okozza, az nagy higításban gyógyítja. A homeopátiás felhasználása kis dózisban pl. c15, sokktalanítás, lázcsillapítás és hasonlók. Azonban egy homeopata barátom felhívta a figyelmemet, hogy tartsak mindig a gépkocsiban egy fiolával a nagy dózisból, azaz legalább 200-as erősségűt, mivel életet menthet. Elmondása szerint, bizonyos nyugati államokban a mentősöknél állandóan van ebből (nem biztos, hogy teljesen hivatalosan), és az igen súlyos sérültekbe beledöntik, amivel akár megnyerhetik számukra azt a pár órát, ami a műtéti beavatkozáshoz juttatáshoz szükséges. Ez a barátom így mesélte a működési mechanizmust: a többezres higítású mérget rögtön felismeri a szervezet, és a maga ősi nyelvén azonnal elkezdi küldözgetni az üzenetet az agynak: “meghalsz…. meghalsz…meghalsz….” Mire az agy mozgósítja azokat a védekező mechanizmusait, amelyeket enélkül csak később (és későn) foganatosított volna. (Ami állítólag a súlyos betegeknél a halál előtti hirtelen javulást is okozza, mint “utolsó kísérletet” a test megmentésére.)
Ez után a sztori után az esetek nagy részében volt nálam aconitum, így most is, mégpedig a szivar-zsebemben. Már a falnak dőlve döntöttem a nyelvem alá a golyócskákat, és bár szopogatni kellett volna, rágtam őket. Pár perc múlva elengedett a görcs, kaptam levegőt, még pár perc múlva arcot mostam, és az utasok közül senki nem gondolta volna rólam, amikor végigmentem a sorok között, hogy néhány perce még az izlandi vagy grönlandi kényszerleszállást takarítottam meg számukra 
Ezután nagyjából három órát aludtam, a lázam lement, stb. Családommal befutottunk a révbe, az aksikat töltőre kapcsolom, és kicsit lazulok, mivel egy újabb löket aconitumnak már aligha lenne milyen tartalékot megmozgatnia.
Remek idő van Kanadában.