HSD

Tíz napja zártuk a XII. Győri Könyvszalont. A pénteki konferencia két malőrje: a színpadra nem akart felülni a közönség, mert megjegyezték, hogy kényelmetlenek a székek. Pedig azóta gyártattunk száz darab ülőpárnát, de ez nem hatott meg senkit. Valahogy úrrá lettünk ezen, aztán a harmadik előadónk, egy igen remek és a tudományos magasságok hegyén nyilvántartott férfiú kb. azzal zárta előadását, hogy “nos, akkor mehetnek ebédelni”. Szegény műsorközlőnk pedig magyarázhatta a hátaknak, hogy azonnal kezdődik a negyedik előadás.

A megnyitó mindazonáltal remek volt, Varró Dani egy tehetséges és szeretetreméltó személyiség, Halász Judit pedig valami fergetegesen adta elő a Szösz-néne dalát, majd zárásként részletet az Ikrek havából. Felemelt, majd a mélybe zuhintott érzelmileg, közben éreztem, hogy jó ez a zuhanás.

Igyekeztem mindenhol ott lenni, tehát szaladgáltam, felszínes benyomásaim szerint az érdeklődés a lanyhánál is lanyhább volt a standok körül, és amikor emiatt kellően elszomorodtam, bezúdult, majd három napig ostrom alatt tartott bennünket a korábbi csúcsokat messze meghaladó tömeg. Ezt követően az aggodalom már annak szólt, hogy beférnek-e az érdeklődők a rendezvényekre… Ez általában nem sikerült, bár a nagyszínpad 800 körüli befogadókészsége állta a sarat, legtöbbször telt házzal.

A pódiumszínpadra sokan nem fértek be, a kamaraszínházból pedig telt ház miatt, figyelemmel a biztonságos befogadóképességre, bizony el kellett küldenünk érdeklődőket. Közülük nem mindenki fogadta megértően, hogy az ingyenes produkció ajtaja az orra előtt csukódik be. — Mindez új, és nem minden ízében kellemes tapasztalat volt, és már előre vetítette az utolsó napi, záró produkció rémét: erősen tartottunk tőle, hogy a nagyszínpadi produkcióról százak maradnak kint. Mindenféle egyeztetéssel és kishibás vészforgatókönyvekkel készültünk erre, de aztán pontosan annyian érkeztek, ahányan befértek. Se többen, se kevesebben.

A siker titka valószínűleg négy tényezőben állott: egyrészt a közönség megszokta a könyvszalont, másrészt a november közepi időpont valószínűleg kedvező volt, harmadrészt a műsorkínálat egészen kiválóra sikerült, negyedrészt, ami igen fontos, bekerültünk a város médiastratégiájának köszönhetően az országos sajtóba. Beszéltem egy fiatalemberrel, aki Budapestről érkezett, kimondottan Böjte testvér, valamint a Sator Quartett miatt, de találkoztam pozsonyi érdeklődőkkel, és szlovák újságíróval is.

A kiadók elégedettségüknek adtak hangot, pedig ettől általában őrizkednek, kollégáim kiválóan helytálltak a legnehezebb helyzetekben is, a színház munkatársai konstruktívan és profi módon szolgálták ki a rendezvényt.

Hibáinkat és tévedéseinket jegyeztem, ezeket mint az én hibáimat és tévedéseimet kezelem, hálával gondolva mindazokra, akik sikeressé tették ezt a rendezvényt.

1. Hajléktalan pártfogoltam szerdán kaját kapott, aztán sem csütörtökön, sem pénteken nem jelent meg. Korábban minden nap a parkolóban várt rám. Most én vártam. Csalódott vagyok, de nem lepődtem meg.

2. Brutális bőrproblémám nem javult az injekcióktól, a haboktól, az immunerősítőtől, a leggondosabban kiválasztott homeopátiás szerektől, erős vitaminoktól. Végső kínomban, már a proszektúrát látván perspektívaként, Sudocrem bébipopsi-kenőcsöt kentem magamra. Reggelre 90%-os volt a javulás, hétvégén teljesen rendbe jövök.

3. Toshiba netbookomat azért vettem, mivel tényleg mindenféle extrém helyre magammal tudom cipelni, és az aksija 8-9 órát bír. Win 7-el adták, és időnként annyira lassú volt, főleg a programindításnál, hogy legszívesebben a falhoz csaptam volna. Tegnap négyezerötszázért kicseréltem a RAM-ot 1 GB-ről 2 GB-re, ha versenylóvá nem is változott, immár boldog használójának tudhatom magam.

4. Ma reggel kiválasztottuk Icával a járólapot és a csempét. A boltos, akihez a generálkivitelező irányított bennünket, igen kedves és előzékeny volt. Ica csodálkozott, hogy miért “igazgatóuraz”. Elmeséltem, hogy 3-4 éve volt egy igen kemény jogvitánk, ami hónapokig húzódott, és mindkét oldalról nagyágyúkat is bevetettünk, a végén azonban összehoztunk egy korrekt peren kívüli megállapodást. Kiegyensúlyozott marad a kapcsolat, akármilyen kemény a helyzet, ha nem hőbölgünk közben. Mire Ica: akkor biztosan alaposan felragasztják a csempéket, nem fognak leesni.

Összefoglalva:

1) nem rúgtam bele

2) nem komplikáltam tovább

3) nem vágtam a falhoz, és vettem drágábbat

4) emberi stílusban kerestük a probléma megoldását

Mind-mind a direkt, reaktív eszköztár hanyagolása. Jutalom a nyugalom és a béke. Pedig néha azt hinném, az ilyesmi hiánycikk…

Kedd, boldogan a munkába, megnyitom a magyartanárok tanácskozását, amelynek intézményünk ad helyet, aztán csendesen és eredményesen csordogáló tárgyalások, jó esély egy újabb sztárra a Könyvszalonra. A napokban kiderül, összejön-e?

Reggel nem láttam a pártfogoltamat, fél tizenkettőkor kinéztem, és látom, hogy ott csücsül a gyermekkönyvtár előtt, a kerékpár tárolón. Elindultam bevásárolni, közben megakasztottak a rend éber őrei, akiket azért riasztottunk, mivel a múlt hajnalban bizonyos ismeretlen gazok kiszaggatták a légkondink kültéri egységeiből a rézcsöveket.

Saccperkábé szert tettek kétezer forint nyereségre, ennek ellenében háromszáz ezer forint körüli kárt okoztak. Főtörzs jött egy kezdő őrmesterrel, átkozódott, amikor meglátta a pusztítást, adatokat egyeztettünk, majd jöttek a helyszínelők is, akiket már nem kellett megvárnom.

Egy nagyméretű, pattintós tetejű májkrémet, egy kétdecis dobozos narancsot, és egy bagettet vettem a hajléktalannak, azonban irodámba visszaérve arról értesültem, hogy elvitte a rendőrség. Vagy elvitette, mert állítólag mentő is volt.

A sors különös szeszélyén mélázva a bagettet csendben bekebeleztem, a konzervet, üdítőt félretettem. Később helyettesem elmondta, hogy a piacon már összeesett részegségében a hölgy, ő segítette fel, ami becsületére szolgált, hiszen jól tudom, hogy mennyire irtózik az efféle kétes kontaktusoktól.

Rossz prognózis.

Délután megnyitottuk az Erdélyi napok rendezvényhetünket, a nagyszámú közönség főtt a forró teremben, én pedig a színesfém tolvajok felmenőit forgattam az elmémben.

Egészségügyi állapotomra tekintettel korábban elosontam, aztán este kilencig családi bevásárló túra az iskolakezdéshez, elképesztően kifacsarva szerencsétlen bankkártyámat.

Állapotom nem javul, nem romlik, külsőleg Panthenol, belsőleg aszpirin, C-vitamin, homeopátiából Rus tox., Sulphur, Arsenicum alb. + amikor elviselhetetlennek tűnik, akkor egy kalcium injekció, sk. beadva.

Utálom, mert kellemetlen, illetve jellemző módon már mindenféle baljós kimenetel tolakszik a képzeletembe, mindazonáltal bizonyos elégtétellel mondom le emiatt a szombati és vasárnapi házon kívüli programjaimat.

Ezt a pszichológia betegségelőnynek hívja. Kell a fenének.

Már megint bolond voltam. Az egészséges életmód jegyében kb. egy hete felkerestem a gyógynövényboltot, hogy természetes anyagú dezodort kérjek. Egy sókristály dezodorra beszélt rá a hölgy, ami nagyjából működött is, amíg be nem köszöntött a nagy meleg. Sőt, még azt is átvészelte, viszont a múlt pénteket nem irodám hűvösében, hanem Bp-en töltöttem. Amikor este ledobtam az ingem, már nem voltak illúzióim, a látvány így is meglepett: gyakorlatilag a nyers hús (nevezzük marhahúsnak) nézett szembe velem.

Ica úgy gondolta, hogy ezzel rögvest kórházba kell menni, én azonban a patikát kerestem fel. Kértem a patikáriustól egy hypoallergén dezodort, és a problémára egy kenőcsöt. Mindkét kérésemet bőbeszédű lelkesedéssel szolgálta ki.

A dezodor egyebek mellett azzal dicsekedett, hogy nincsen benne kártékony alumínium-só. Ezt követően megtekintettem a kenőcsöt is, amelynek doboza bőszen hirdette, hogy aluminium-acetát-tartarát a hatóanyaga. Hmmm. Ahogyan pszichiáter főorvos ismerősöm szokta mondani: kenjünk a sebre egy kis tehénszart.

Ehelyett homeopátiával estem a kérdésnek, 3-as Schüssler-sóval és ugyanezzel a krémmel. Három nap alatt semmi változás. Ma reggel áttértem a körömvirág-kenőcsre.

Ma bébiszitter vagyok, azaz otthon és szabadságon, írom ezt a bejegyzést, közben légkalapáccsal vésik ki a házunk beton párkányait. Az új építménnyel együtt a régi is hőszigetelő burkolatot kap, a meglévő párkányok viszont hőhidat képeznének. Így azok kimennek, és majd a hőszigetelésen kívülre jön az új párkány, ha jól értettem.

Hétvégén tűnődtem hajléktalan pártfogoltamon, apró számító manipulációin. (A párja állítólag meghalt, de ő azt mondja, hogy kórházban van, gondolom, tart tőle, hogy egyedül a felét kapná a szokásosnak.) Egyéb apró hazugságaival is lebukott, hogy jobban belegondoltam.

Rádöbbentem, hogy nem szeretem, mi több, viszolygok tőle. Ennek megfelelően átgondoltam a kérdést. A lényeg a következő:

1) Igen egészségtelenül alakult ez a kapcsolat, ugyanis a rendszeres adományozásból valójában az lett, hogy eltartom ezeket az embereket, vagyis most már csak a hajléktalan nőt.

2) Nem bántam azt sem, hogy valószínűleg alkoholra kötötték a támogatást, mivel hajléktalanként anélkül talán ki sem bírnák.

3) Saját önzetlenségem is megkérdőjelezem, mivel az efféle adományozás különféle lelki nyereségeket jelent az adományozó részére, és ha csak nem a Teremtővel szembeni alázat és az embertársak iránti felelősség vezérli kizárólag, akkor ebben a tevékenységben van valamiféle önző megnyilvánulás is.

Konklúzió:

a) Folytatnom kell a hajléktalan nő támogatását, mivel:

- már nem okoz örömet az adományozás, mi több kényelmetlen, sérti a komfort-zónámat, emiatt a dolog spirituálisan a “helyére került”

- nem tehetem meg, hogy eltaszítsam attól a pozitív emberi gesztustól, amelyben nem lehet túl sok része

b) Másként kell támogatnom, azaz pénz helyett élelmiszerrel, mivel:

- a pénzadomány az ócskának is tekinthető személyiségzavarára serkentően hat, bár e zavar többrétű lehet: egyfelől oka és okozata is lehet a hajléktalanságának, másfelől természetes kísérője

- a jövőben nem lenne célszerű (korábbi megengedő hozzáállásommal szemben) az alkoholizmusát finanszíroznom, mivel ezzel eleve lemondok róla, mint emberről, elősegítve egy számára káros függőség fennmaradását

- a reggeli élelmiszer-vásárlás kényelmetlenebb számomra, mint egy bankjegy előhúzása, ennél fogva többet teszek ezért az emberért, mintha a korábbiakban maradnánk

- kiderül, hogy az élelmiszer is jelent-e számára akkora vonzerőt, mint a pénz (azaz alkohol), és továbbra is ott vár-e a könyvtári parkolómnál? Ez egyfajta próbatétel számára is, van-e annyira erős drive az étel, mint a szenvedély?

Meglátjuk. Remélhetőleg a történet végén nem kapok a hátam közepébe egy kést… A pakliban alighanem ez is benne van.

Lassan két hete itthon, apránkint visszaigazodik a belső órám, ma fél hatkor ébredtem, tegnap ötkor, azelőtt négykor, előtte háromkor, ami azért eléggé kellemetlen napokat szerzett.

Ráadásul az Austrian Airline a visszaútra ócskavasat produkált, az egyik toalett nem működött, tévéképernyő csak a folyosóra lógott be, ami egész éjjel villogott az ember szemébe. A helyfoglalást interneten intéztem, a gép alaprajza pontatlan volt, így hiába választottam ki egy nagyon jó helyet, a végin a középső oszlop közepére szorultam, két oldalról a szomszédok könyöke dolgozott meg, mögöttem egy szír lány pedig a talpát az ülésem hátulján nyugtatva járta éjszakai csűrdöngölőjét, hogy a gerinc-tájékom se maradjon ki a szórásból.

Mindehhez a hideg levegőtlenség, minek után úgy döntöttem, hibernálom magam, és gyors egymásutánban ledöntöttem három pohár bort. A hibernáció nem következett be, a fejem azonban istenesen megfájdult.

Előtte még bosszankodás a reptéren, mivel a repülőjegy vásárlásakor még két bőrönd volt a megengedett poggyász, visszaútkor azonban már új szabály élt, azaz egy bőröndöt lehetett büntetlenül feladni, a másikért ötven dollár extrát gomboltak le. Sógorom reklamációjára, hogy a vásárláskori szabályt kellene alkalmazni, az volt a válasz, hogy emiatt csak 50 dolcsi, amúgy 70 lenne.

Az ügyintéző egyébként egy pincér-eleganciával kiöltözött germanoid volt, aki a kézipoggyászt is lemérte, és azt is fel akarta adatni egy kiló túlsúly miatt, amit aztán bizonyos átpakolásokkal megoldottunk nagy bánatára.

Miközben az extra befizetéséhez sorban álltunk, tettem néhány megjegyzést a sógor felé a lelkes germanoid kényszerességének vélhető okairól, mélylélektani eszmefuttatásomban a gyermekkori bilire szoktatási problémáktól a kétes nemi identitással való megbarátkozásig terjedt a spekulációm, amit aztán a kanyargó sorból többen is helyeseltek, ami ékesen bizonyítja, hogyha a világ túlsó felén 10 problémás ember sorban áll valahol, akkor abból legalább a fele magyar vagy magyar származású…

Nem az én napom volt a visszaút időpontja, mivel később a mozgólépcsőn egy slampos középkorú nő fültövön csapott a Toronto Star összegöngyölt példányával, jelezvén, hogy ő lépkedni akar a mozgólépcsőn, én tohonya pedig álldogálni. Sajnos angolom nem volt elég ahhoz, hogy hirtelenjében felmerülő érzéseimet tolmácsoljam, mindazonáltal nem lehetek büszke fantáziavilágom hirtelen képeire. Alighanem ezen ismeretlen tuskó-lady kezétől torolta meg a sors a germanoiddal kapcsolatos rosszízű elmélkedésemet, amiben alighanem teljesen igazam lehetett, ugyanis a harmincas pasi később megjelent a beszálló kapu környékén, és már a gépbe tartottam, amikor ismét láttam, és gyakorlatilag a repülőgép ajtaja előtt öt méterrel kínozott egy középkorú hölgyet, hogy a kézipoggyászát, avagy a (tényleg hatalmas) retiküljét hagyja-e az óceán onnansó partján. Mindezt olyan hihetetlen fontossággal és fontoskodással, hogy látszott rajta, a világ legfontosabb ügyét intézi.

Node a gép fennmaradt, amikor fenn kellett maradnia, és leszállt, amikor annak jött el az ideje, nekem pedig két hetes akklimatizálódás jutott, teljesen elképesztve, hogy a két hét alatt mennyire nem haladt az építkezés a házbővítésünkkor. Majd egy nagy zuhé megkínált a beázással is, aminek hatására kénytelen volt a fővállalkozó húsz perces monológomat meghallgatni, ami olyan mély benyomást tett rá, hogy azóta minden nap tíz munkása átkozódik a harmicvalahányfokos hőségben, kapkodva, hogy tartsák az aug. végi határidőt, ami persze képtelenség lesz.

A könyvtárban csőtörés fogadott, ma hárították el, közben ezer köbméter vizünk ment el, gondolkodhatunk rajta, miből fizetjük ki, szerencsére a szennyvízdíjat ilyenkor elengedik.

Ezerrel beindult a könyvtár tereinek áttervezése, az egész intézményt közösségi találkozóhely, információs szolgáltató centrum jellegben tervezzük át, egy nemzetközi projekt keretében.

Az idei Könyvszalon programja is kezd összeállni.

A napi disszonancia a hajléktalan “barátnőm” volt, akinek az önérzetéről olyan szépen megemlékeztem nemrégiben. Jó pár hete zokogva elbúcsúzott, hogy párja annyira beteg, hogy betették őket a hajléktalan szálló betegszobájába, stb. De a távolság nem bizonyult túl nagy akadálynak, mivel később is feltűnt szegény, markát tartva az apanázsért.

Ötszázat szoktam adni, tegnap viszont nem volt apróm, és egy ezrest nyomtam a markába azzal a megjegyzéssel, hogy ez a holnapi adagot is magában foglalja.

Ettől függetlenül ma is megjelent, és mielőtt kinyithattam volna a szám, már el is mondta, hogy igen, tudja, hogy megkapta a holnapi pénzt, de azért van itt, mivel holnapután nem tud jönni. Kezébe nyomtam a piros bankót, de azóta füstölgök ezen, és kezdem úgy látni, hogy személyemben éppen most vágtak le egy aranytojást tojó tyúkot. (Brrrrr…. micsoda kép….)

Hetedik napja Toronto, pontosabban Richmond Hill. A fonalat a pécsi vándorgyűlésnél ejtettem el, amiről azért keveset, mivel az előadásokat közvetítették, a szervezést pedig nagyon rendben találtam. Jövőre Győrben szervezzük, szóval biztosan ott leszünk… (Ha Isten is úgy akarja.)

Közben csőtörés a könyvtárban, egyéb nyalánkságok, mivel hiányoltam egy konkrét témát Pécsett, ezért Németh Marcival három nap alatt rittyentettünk egy cikket, ami szeptemberben jelenik meg.

Otthon két kutyaól pluszban, egy nagyobb méretű a kismacskáknak, erre ajtót is szereltem, egy kisebb pedig Szimatnak. Az állatfarm ügyéről persze érdemes külön beszámolnom.

Júl. 29-én, szombaton indultam a bécsi repülőtérről, egy olyan járattal, ahol nincs átszállás. Igen elégedett voltam az ellátással, bár a leszállás elég érdekesre sikerült. Vannak pilóták, akik szép egyenletesen süllyednek a géppel, mások meg lifteztetik a légi járművet. Nos, az utóbbit élvezhettük, ami ugyebár azt jelenti, hogy az utasok gyomra kis fáziskésésben van a fenekükhöz képest. Viszont zökkenő nélkül tette le a betonra, amiért egyesek még tapsoltak is.

Azóta családi program, kint jó meleg, lehetőleg ki sem mozdulok a légkondicionált házból. Tegnap viszont nagynénikémet hívtuk meg ebédelni egy Rapsody nevű magyar étterembe, ami gasztronómiai szempontból kész katasztrófa volt. A tényleg remek málnaszörp nem mentette meg a bécsi szeletnek eladott valamit, amit olajjal megszívott, vastag panír közé kalapált pár milliméteres, borjúhúsnak  még nagy asszociációs képességgel sem nevezhető emberiség elleni bűntettként azonosítottam.

A gesztenye pürén a tejszín legalább valódi volt, bár a pürét nem passzírozták, hanem félig fagyottból reszelték.

Node, ahogyan Szabó Magda mondta nekem (Isten nyugosztalja): a legszebb napokon is kijár az ördögnek egy kis öröm…

Ennél messze rosszabb az a vita, ami itt Torontóban megy a közkönyvtárak bezárásáról. Az itteni polgármester úgy gondolja, hogy könyvtárra nincs szükség. Érdekes, hogy milyen sokan az e-book olvasók számának növekedéséből vezetik le az efféle következtetéseket, ahelyett, hogy a könyvtárhasználók számának csökkenéséből jutnának ilyesmire.

Itthon viszont aligha fenyeget efféle veszély bennünket, gondolom ősszel az összefogás-projektben szétküldünk könyvtáranként harminc darab “Olvass többet – gyere a könyvtárba” feliratú cumisüveget. Ha nem válik be, legfeljebb megszíjuk.

Dr. Fischerné dr. Dárdai Ágnes professzor, főigazgató köszöntője. Jó kedvvel és együttműködve készültek a rendezvényre. Külön említi a szervezésbe bevont fiatalok aktivitását.

Dr. Németh Zsolt KSH elnökhelyettes: ennyi könyvtáros társaságában még soha nem tartózkodott.  Idén népszámlálás lesz. Igyekeznek az együttműködésre alapozni. Ez a magyar társadalom ügye, a nemzeti önismeret egy fontos eszköze. Indítottak egy civil együttműködési programot. Egy órával ezelőtt az MKE-vel és az IKSZ-szel együttműködési megállapodást írt alá. A könyvtárak és könyvtárosok partnerei lesznek a statisztikusoknak. A könyvtár az internetes adatszolgáltatatás támogatásában lesz együttműködő fél.

Bakos Klára megköszöni a miniszter szavait, és biztatja a könyvtárosokat.

Baranya megyei közgyűlés csinos és fiatal elnökasszonya a hagyományos könyvek megszerettetése mellett kardoskodik. A könyvtáros terelgesse és nevelje az olvasókat.

A hátrányos helyzetű településekkel kapcsolatban a városi-megyei könyvtár könyvtárbusz projektjét méltatja, és a látogatók figyelmébe ajánlja.

Dr. Bódis József rektor: polgármester úr üdvözletét is tolmácsolja. A Kodály Központ egy építészeti alkotás, akusztikai és építészeti szempontból is szimbolikus. Hangulata a zenei és tudományos rendezvényekhez egyaránt meghatározó hangulatot biztosít.

1367-ben Nagy Lajos megalapította a pécsi egyetemet. 1774-ben a püspöki könyvtár alapítása és nyilvánossá tétele, fellendülést adván az egyetemi életnek.

Tamáskodók temetik a könyvet és a könyvtárat, de az élet mindig visszaigazolja a könyvtárak szükségességét. A könyv az internettel ellentétben megfogható és illata van.

A könyv ismét reneszánszát éli.

Előnézet

Állapot: Vázlat Szerkesztés

Nyilvánosság: Nyilvános Szerkesztés

Azonnal közzétenni Szerkesztés

Lomtárba helyezés

• Link-kategória
• Leggyakoribb

• GEVK
• IKSZ
• Konferencia
• MKE
• Nincs kategoriz
• Nincs kategoriz
• Nincs kategoriz
• Nincs kategorizálva
• Olvas
• Priv
• Sz
• Szakmai spekula
• TQM

+ Új kategória létrehozása

Címkék

Új címke hozzáadása

A címkéket vesszővel kell elválasztani!

Választás a leggyakrabban előforduló címkék közül

Chars Left:	140
Status:	Not Tweeted

Kis késéssel estem be a Kodály Központba, Bakos Klára MKE elnök jelenleg köszöntőjét mondja. Felkéri dr. Réthelyi Mikós minisztert köszöntőjének megtartására.

Réthelyi: az információk labirintusában a könyvtáros ismeri legjobban az utat.

Méltatja a könyvtárak fontosságát az iskolai könyvtáraktól a nemzeti könyvtárig.

Az olvasás jelentősége nem csökken, az elektronikus szöveget is olvasni kell. A könyvtárhasználók 33 millió doksit kölcsönözték ki.

Igaz az Internet a gazdája az adatáradatnak, de nagy szükség van a könyvtáros segítségére. A kutatók értékelik a könyvtáros segítségét. Tanulás és kutatás elképzelhetetlen lenne könyvtárosok nélkül.

A NEFMI fontosnak tartja a könyvtári intézményrendszer fejlesztését. A Márai-programot, az EU-s pályázatokat és a digitalizálási együttműködést említi. A könyvtár buszt is méltatja.

Tegnap reggel 5-kor dobott ki az ágy, ezt-azt motoszkáltam a ház körül, örömmel konstatálva, hogy a kertben kinyomott gyomirtó kezdi elcsavarni a gazok fejét

Gyorsan lemostam a kocsit, a magasnyomású mosó horkanva bedöglött, így kénytelen voltam azzal szembesülni, hogy anélkül is megy a művelet. Közben megjelentek a kőművesek, a házbővítés belső válaszfalainál tartanak.

Leszállítottam a gyerekeket a nyári táborba, majd a munkahelyemen tettem-vettem. Két szerződés: a központi épületünk átfogó homlokzatfelújítására, valamint a Győrszentiváni fiókkönyvtárunk tetőszerkezetének cseréjére.

Úgy terveztem, hogy délben elmegyek ebédelni, majd egy órakorkor felveszem két kollégámat a postánál. Jöttek ilyen-olyan telefonok, az ebédből végül két szendvics vásárlása lett, amit aztán 175 km-el Pécs előtt fogyasztottam el. A parkolóban még elkapott hajléktalan “barátnőm”, természetesen a jussára várt, elég nehezen forgott a nyelve, az arca pedig püffedt volt, aligha a hőségtől. – Csak várok magára – mondja. – Olyan vagyok, mint egy Dürrenmatt-dráma. (32 fokban még ez is elnézhető.)

Kolléganőim a postánál beszállnak a piros batárba, aztán M1-M0-M6. Az utóbbi üdítően kihalt, a futurisztikus és fölöslegesnek tűnő alagút-rendszer viszont igazi élmény. Egy megállással abszolváltuk a 333 km-t, háromnegyed ötkor befutottunk a Tudásközpont elé.

A parkolóban már előzetes regisztráció és parkolójegy, odabent tájékozott és felkészült kollégák, a regisztráció lenyűgöz, a dokumentáció pontos. Először nem értem, hogy a nyakbaakasztón miért van két névjegytasak, aztán rájövök, hogy az étkezési és egyéb jegyek célszerű tárolását szolgálhatja. Úgy tűnik, Pécsett figyelnek a részletekre.

A sokat emlegetett “kaptár” tetszik, lám, egy modern betondobozban is lehet egyedit alkotni. Bévülről egyébként a doboz-jelleget nyugodtan el lehet felejteni.

Vacsora rendben, korrekt és kulturált, az egyetemi kolesz a szintén kiváló, bónuszként a porta-szintjén túrórudi automatát találok. Kipróbálom. (Naná…)

A programfüzet gusztusos, használható. Az érkezés napján az a benyomásom, hogy profi és lelkiismeretes szervezőmunka magas szintű teljesítményével fogunk ismerkedni a napokban. A tartalmi rész azonban már a szakmán múlik…